Elköszöntünk…

Köszönjük mindenkinek, aki részt vett Dr. Finta József búcsúztatóján az I. kerületi Szilágyi Dezső téri templomban, majd a Novotel Árkádia Éttermében. Köszönjük József barátainak, korábbi kollégáinak, pályatársainak, hogy velünk tartottak ezen az alkalmon.

Az eseményre emlékezve az elhangzott gondolatokat alább osztjuk meg:

Guczogi György DLA:

“Kedves Kollégák, Barátaink!

Úgy gondoltuk, a Finta Józseffel eltöltött évekre, évtizedekre leginkább egy közös, kötetlen beszélgetésen keresztül érdemes visszaemlékezni, ezért hívtunk benneteket a mai találkozóra, köszönjük, hogy eljöttetek. Azt gondoljuk, József házait, kitüntetéseit mindenki ismeri, ezért most inkább néhány személyes emlékkel, gondolattal próbáljuk felidézni József többek által kevésbé ismert arcát, hétköznapjait.

Bár nyilván mindannyiunknak nehéz meghatottság nélkül megszólalni, de inkább örüljünk annak, hogy hosszú és tartalmas pályájának részesei, kollégái, tanítványai, vitapartnerei, talán barátai is lehettünk.

Én röviden arról beszélnék, hogyan is nézett ki a Finta-műhely, hogyan tanított, nevelt minket, de ezzel együtt hogyan támogatott, segített rengeteg kollégát, de másokat is. Amikor 1980-ban felvételt nyertem a LAKÓTERV Finta műtermébe, akkor meglehetősen remegő térdekkel kezdtem az első napot. Valahogy úgy alakult, hogy az egyetemi évek alatt csak kivitelező cégnél voltam gyakorlaton, mert a tervezőirodát egy nyírségi iskolafelméréssel váltottuk ki. Szóval nem elég, hogy számomra új volt egy építész műterem légköre, pláne az ország akkor is egyik leghíresebb építészénél, mindezt tetézte, hogy József gyakorlata szerint az új jelöltet mindig oda ültette a mellette levő rajzasztalhoz; úgy éreztük, minden vonalunkat látja és magában véleményezi. A maiak számára szinte hihetetlen, de akkor még az volt a gyakorlat, hogy délután-estefelé József végig nézte a felfeszített pauszokat, és mindjárt látta, hogy melyik rajz mennyi tussal lett feketébb. A rajzolás-szerkesztés mellett azonban ez a pozíció azt is jelentette, hogy te voltál az első, akinek egy pályázat vagy új terv gondolatait elmesélte, várva és elvárva a véleményedet. Ezek a beszélgetések a szorongás és a társnak tekintés megtiszteltetésének vegyes érzetét adták, összességében azonban ideális feltételeket teremtettek a mester-tanítvány kapcsolat kialakulásához. Ezek a beszélgetések sok mindenre megtaníthattak minket:

- hogy lehet, hogy van egy jó ötleted, de mindig van, lehet másik, és legtöbbször a javaslatok összegyúrása adja a legjobb megoldást;

- hogy hogyan lehet kulturáltan megvitatni eltérő gondolatokat,

- hogy megtanuld a döntés fontosságát, hogy a végén valakinek ki kell mondania, hogy merre tovább.

Amikor 1994-ben elindítottuk a Finta Stúdiót, akkor már közösen válogattuk az új kollégákat.

József mindig fontosnak tartotta a pályázatokat. Maga is rengeteget pályázott, de a nála lévő fiatalokat is ösztönözte erre. Az utolsó években jó példa volt erre a Gellérthegy vagy a Dél-pesti Városközpont pályázat. Annak idején én is egy házi pályázatot követően lehettem társtervezője a Budapest Kongresszusi Központnak, mely életem egyik legizgalmasabb időszaka volt.

Ez a közvetlen vagy sokszor kevésbé nyilvános támogatás azonban nem állt meg a műterem határainál. Mint hosszú évtizedek alatti „padtársa” sokszor hallottam, láttam, hogyan ösztönöz embereket, hogy jelentkezzenek Mesteriskolára vagy szerezzenek doktori fokozatot. Hogy rengeteg kollégát-művész társat javasolt különböző díjakra, címekre. Mint „összművészetre” törekvő építész, ezirányú tájékozottsága révén a 80-as, 90-es években rengeteg művészt kért fel pályázatokra vagy bízott meg különböző feladatokkal éppen épülő házaihoz, például a Novotel vagy a BKK különböző tereibe is.

Még nem kapott nagyobb publicitást, de József még utolsó heteiben is a jövendő építészgenerációval foglalkozott: tervei szerint még idén elindul egy a fiatal építészeket támogató mozgalom. Büszkék vagyunk, hogy ebbe bevont minket és mindent megteszünk, hogy ez az elképzelés az ő szándékai szerint, az ő szellemi örökségét őrizve és továbbvíve valósuljon meg.”

Mezei Gábor:

“Tisztelt búcsúzó barátok, ismerősok, pályatársak!

Engedjétek meg, hogy személyes élményem megosztásával búcsúzzak Józseftől.

Egy alkalommal, 28 évvel ezelőtt, bő egy évvel azután, hogy az irodához csatlakoztam, József egy kisebb, de annál kedvesebb munkájába vont be. A Százhalombattai Református templomot rajzolta – szüksége volt valakire, aki engedélyezési tervi anyagot rak össze belőle. Engem választott, a többiek – lévén nagyobb tapasztalatuk volt már akkor –, a cég szempontjából fontosabb munkákon dolgoztak, így nekem maradt a lelkének viszont sokkal kedvesebb tárgy, a templom.

József letette elém a kézi vázlatait – hozzáteszem, a templom ma éppen úgy néz ki, ahogyan azt elsőre nagyon kifejezően felvázolta –, amin én elkezdtem számítógépen dolgozni. Az alaprajzban láttam lehetőséget, hogy jobbá tegyük, azonmód ráraktam a skiccpauszt és átrajzoltam. Belefeledkeztem a rajzolásba, majd elsőre az tűnt fel, hogy a kollégák zsivaja elhalt körülöttem, és valaki árnyéka rajzolódott ki az asztalomon, aztán egy „ühmmm-öt” hallottam, aztán József visszament az irodájába. A régiek rögtön gratuláltak, mondván innentől sok szabadidőm lesz, lévén többet már nem kell jönnöm. 10 percre rá József visszajött – mondtam is magamban: „most kidob örökre” –, ehelyett letett egy új alaprajzot az asztalomra, és csak annyit mondott: „próbáld így…”

József mindig kész volt másokat meghallgatni – fiatalt, régi vagy új kollégát –, várta a visszajelzéseket, mindig a jobbra törekedve a jól megformált, önmagában és környezetében helyes, a célját betöltő épületeket kereste. Így állt hozzánk is: az erősségeinket kereste, Mester volt, társ, barát és családfő a nagy Stúdiós családban. Ő maga a Mestert, mint definíció nem szerette, inkább a barátunkként szeretett magára tekinteni.

Megfontolt és előre látó volt, mindig két lépéssel előttünk járt - bizalmasait lassan, körültekintően válogatta maga köré, az irodát fokozatos visszahúzódásával észrevétlen adta át nekünk az elmúlt 5-6 évben. A mű erős: jó felépített, egymásért dolgozó kollégákkal teli irodát hagyott maga után, a mi feladatunk ennek az örökségnek a tovább vitele. Az utolsó, már a mi irányításunk alatt eltöltött közös 5-6 év bizonyította neki, hogy jól fogjuk csinálni akkor is, ha Ő már nem lesz.

Most itt vagyunk, immár egyedül. Elment a barát, a társ, a Stúdiós család családfője, de itt maradt egy teljesen más József; az óriás, aki az építészetnek már életében is az volt: egy valódi óriás, az utolsó egyike a nagy MESTER-eknek. Jó dolgunk volt, hogy a miénk volt az elmúlt 30-40 évben, nap mint nap.

Ígérjük József, hozzád és művedhez méltó módon fogunk továbbra is bizonyítani minden nap!”

A felszólalókon kívül Fekete Antal és Szabó Tamás János DLA személyes hangvételű beszédeit hallhattuk.